Megint egy unalmas munka. Odalent beszélgetnek, sétálnak, mindennapi emberek a mindennapi dolgaik után sietnek. Néha elgondolkodom, milyen is lenne közéjük tartozni, utána pedig rájövök, hogy már maga a gondolat is annyira sablonos, hogy nem is érdemes foglalkozni vele.
Kissé kényelmetlen a felrepedezett beton, de errefele nem dívik rendesen megcsinálni a háztetőket, és jobb pozíciót keresve sem találhattam volna. A távcsőbe nézek, de még mindig semmi. Éppen átfut a fejemen, hogy bele kellene kóstolni az uzsonnámba, amikor is megjelenik a célpont. Két lépés, három. Két testőre is van, de talanok, engem pedig illúzió véd, így esélyük sincs meglátni. Meghúzom a ravaszt, majd gyorsan felkelek, és némán szétszedem és elpakolom a fegyvert. Odalent kiáltások, futás neszei szállnak fel, de ez engem már nem érint - semmit nem fognak találni, mire felérnek.

Sok vér tapadt az idők során a kezemhez, de mikor eljutott a hír hozzám, hogy a forrástól visszanyerhetem, ami elveszett, már tudtam, kinek fogom áldozni az életem.